Dékány Dávid: Jetlag

Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven
egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.

Próbálom elképzelni a délutánt, amikor
– így mesélted később –
30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet,
és belegyalogoltál a folyóba,
de lehúzta a nadrágodat a súly.
Ott álltál egyedül,
meztelen lábakkal a térdig érő vízben,
végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál.
Háromnegyed órát, januárban, vizesen.
Utána egy hétig lázas beteg voltál,
én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert –
egyáltalán nem olyannak tűntél,
mint aki meg akar halni.

Tudod, nem szívesen lennék
annak a sziklás partszakasznak a helyében.
Milyen lehet
csak neked jelenteni valamit?

Mióta nem jársz ide,
elég nagy a rendetlenség a szobámban.
Most végre lehet káosz, úgysem látod,
nekem meg jó így is.
Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról,
könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe,
hogy miattad pakoltam össze mindig.
Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne,
mint azok a napok. Mintha várnálak.

És azon a képen vajon mi látszik belőlem?
Rajta van-e a kézfejem? És ha igen,
olyan országba viszik-e, ahol még nem járt?
Mert amikor nagykövetségek mellett sétáltunk el,
mindig benyúltunk a kerítés rácsai közé,
így a kezünk már a fél világot beutazta.

0 óra 16 perc, most keltem.

 Rendet kéne rakni végre a 65 m³-emben.
Van az az ország, valahol keleten,
ahová hazaviszik majd a képemet,
én pedig akkor ébredek, amikor az ottaniak.
Átköltöztem az időzónájukba,
talán így próbálok vigyázni valamire a távolból,
mint a térfigyelő kamerák képét
monitoron néző férfi,
aki évek óta szerelmes egy ismeretlen nőbe,
és minden éjjel úgy vált kameráról kamerára,
hogy lássa: biztonságban hazaért.