A budai hídfőnél száll le. Én is. A telefonját nyomkodja. A HÉV elmegy, a tömeg is, ő csak áll. Én is, megcsap a finom illat. Próbálok közelebb menni, amennyire ez csak lehetséges. A lábai hosszúk, szép barnák, egyetlen szőrszál sincs rajtuk. Kicsit sem természetes, nem értem, mit esznek ezen. Beszívom jó mélyre az illatát, a szám ragacsossá válik a vágyakozástól. Valamit tenni kell, fogytán az időm, már eltette a telefont, a táskájában matat, elindul. Mennék én is, de nem tudok, csak bámulok utána, ahogy a kolbászos pizzaszeletet majszolva megy a mozgólépcsőn. Sosem éreztem még ilyen fájónak nyakamon a pórázt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése