Le kellett ugranom a kőről,
úszni tanultam, ez következett.
Amúgy csak lógatni szeretem bele a lábam,
– folyóba, életbe.
A mester engedte, hogy lemásszak a rajtkőről
(engedték – így mondtam otthon).
A mélység még mindig ijesztett.
Nem kellett nekifutnom, hagyta,
hogy leguggoljak a vízhez.
Nem rugaszkodtam el. Az Istennek se.
A vízből hívott.
Hangja a sátorponyva alatt
ide-oda verődve megsokszorozódott.
A pára orromba, szememre szállt.
Nem ugrottam. Egész közel jött,
hónom alá nyúlt,
csak hagyta, hogy becsússzam a vízbe.
Egész délután ugráltam, talpast, meg golyóban,
és este már fejest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése