felségjelzésű autókban,
magyar kisbuszokon
ereszkednek hazafelé szavazók:
tarka pólókon ugrabugrálnak
nagy birkabetűk,
ujjak közt marokba
befelé világló cigaretták,
gesztikulálva röpdöső
lapáttenyerek.
A helyi tévén a zöldzakós,
vállán korpacsillagok
a rendjelek, a zakó Armani,
a korpa helyi, mondja,
megássa a csatornát,
egész Ejrópáig fog érni,
esküszik, no persze,
törlibajszát öregapám,
majd pont ez ássa meg,
abba a zakóba, fordítva is állna
az ásó a kezében,
majd pont Ejrópáig,
azoknak is épp a mi szarunk kell.
Most meg a kékzakós, gallérjára
ráül a tokája, zakója Gucci,
tokája helybeli zsír,
ő becsatolná a kábeltévét,
az égi csatornát, ez se mászott
létrára még, le is dőlne alatta,
simítja bajszát öregapám,
hadd ömöljön
be a kürtőn a világ szarja.
Megoszlik a magyarság komplex,
sodorni cigarettát,
pityókát lecsírázni,
vendég cserélkezik be az ajtón,
koppantani pohárt.
Mondják, majd csinálnak
tűzbiztos cigarettát,
eldobva elalszik magától,
csinálnak a szilvához rostát,
mekkora szem melyik kategóriás,
úgy kelletik szedni,
a rosta likán átfelé:
leszünk majd szedve ráncba.
Szavazócédulámat
úgy engedem el
az urna rése fölött,
mintha szakadék
peremén lógva
a sziklát:
jöhet a szabadesés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése