pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő
másik hat ember.
hosszú könnyeim
lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet,
a kasszánál a nő nem nézett a
szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem
a tekinteteket
pesten.
szerettem volna, ha bárki
megkérdi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy
rájöjjek:
itt még
vendég sem vagyok,
hanem csak
társadalmi probléma
vagy egy
nemzeti zűrzavar tartozéka.
s egy problémának jobb, ha
nincsenek könnyei, szemei.
tűrni kell. (?/!)
a villamoson,
ha kanyarodik vagy
ha finoman fékez,
itt nem simulnak
a nőkhöz a férfiak,
nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen
egymáshoz hajlások.
pesten nem nézik
a férfiak a nőket,
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne
nézni,
s csak a munkások füttyentenek
kötelességből
a nők után. pesten
furcsák a férfiak, és
furcsák a nők.
és én egy ideig hittem, hogy
vajdasági lányként
inkább vagyok érdekes,
mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.
egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,
ő is, mint minden pesti fiú,
színlelt intelligenciával
próbálta menteni menthetetlen sármját:
okossággal próbálta takarni
szorongós tekintetében a dühöt.
megkérdezte, milyen volt élni a
háborúban,
s én meséltem neki
a számomra természetes
üres polcokról,
fátlan karácsonyokról,
játékos áramszünetekről,
detonációtól remegő ablakokról.
nézett rám, hosszan, mint aki
érteni akarja az érzéseket,
s megkérdezte:
te is öltél bosnyákot?
az egyetemen azt mondták,
hamisítom a papírjaimon
álló adataimat,
mert annak ellenére,
hogy a nevem
ékezet nélkül Terek
az útlevelemben,
én mégis
Teréket mondok.
nevettem:
szerbül ékezet nélkül írják,
de attól én még
ékezettel vagyok,
úgy ejtem.
azt mondták, rendőrt
kéne hívniuk, s ne nevessek,
inkább örüljek,
hogy ilyen elnézőek
velem.
mellettem egy
amerikai diák
kérte ki hallgatói jogviszonyát,
érdekes módon, nem fonetikusan
olvasva mondta ki a nevét,
s érdekes az is, hogy ebből
nem is lett baj.
aztán sírtam én szinte mindenütt pesten:
a Várban, a jégpályán,
a Hűvösvölgyben, a metrón,
a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
a tekintetek mindig elsiklottak
mellettem, ebben a városban
nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet
kitekinteni, menekülni
kéne, de látni sem lehet innét
a kiutakat.
aztán lassan a hosszú könnyek
egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul tekinteteket,
már nem nevetek ki
„leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom, honnan jöttem,
mert nem tudom, hová tartsak,
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek választani,
lehet, én mégsem vagyok
magyar?
nekem már nincs szép
középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és
káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
„teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik, hogy
szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet
is darabonként átnézik,
rajtam már nem látszik,
hogy alig van a pesti élethez
pénzem, hogy dolgozni
a munkanélküliségbe fogok
jönni haza.
de rólam üvölt, ha
testem keresztbe feszül is,
hogy máshonnan jöttem.
már nem tudok belesimulni
a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat
a sár is visszadobja.
már nem ismerem a főtér
minden négyzetméterét,
már nem tudom,
hány dinárba kerül
egy vekni kenyér,
egy liter tej.
itthon nem tudok örülni
a szerb üvöltözésnek,
és félek, ha férfiak
egymást verik az utcán.
már nem az enyém a kiserdő,
a puha levélsusogás,
zavar, ha nem tudok
hajnalban fél ötkor bárhol
sós perecet venni,
hogy a városi buszokra
több mint tíz percet kell várni,
hogy az épületek nem is
olyan magasak,
engem itthon is bántanak,
csak egy másik akcentus miatt.
nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
már mindegy, milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul
mondja-e,
hogy kellenék neki.
nekem már mindegy, hogy
decemberben van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése