Mióta egy hetven körüli hölggyel
egyszerre nyúltunk a H&M-ben
az utolsó pöttyös nadrágért,
és rám mosolygott,
és átengedte nekem,
még tetszett is,
mégis hány nyugdíjas visel
H&M-es pöttyös nadrágot,
és csak a parkolóban jutott eszembe,
kezemben a pöttyös nadrággal,
hogy tényleg idős volt,
és talán ez lehetett volna
az első és utolsó pöttyös nadrágja,
azóta esténként néha beugrik,
ahogy a lánya vagy a veje
azt mondja a sírja fölött,
hogy teljes életet élt,
és fogalmuk sincs arról,
hogy én csak úgy kivettem,
kimetszettem belőle
egy darabot,
és az a legrosszabb,
hogy még csak nem is hordom
a pöttyös nadrágot,
ami az övé kéne legyen,
mert derékban szorít,
ő vékonyabb volt nálam,
neki nem szorítana sehol,
biztos többször hordaná, mint én,
néhanapján felveszem,
próbálom kiszámolni,
hogy vajon pontosan hányszor,
és hogy hányszor kell
helyette felvennem ahhoz,
hogy megnyugvást
találjon a lelke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése